Ma sírtam. Életemben harmadszor, nagyanyám halála óta először. Hát persze hogy egy férfi miatt. Hihetetlen, hogy még mindíg képes voltam bedőlni a szép szavaknak. Mi történt? Semmi egyéb, egy teliholdas éjjen szép szavak, arcom a tenyerében, sok símogatás. És én belészerelmesedtem. Aztán megkeresett. Majd még egyszer, és amikor rádöbbentem, mire játszik, már késő volt. Miért nem lehet azt mondani nyíltan és egyszerűen: nem akarok mást? Akkor tudtam volna, hogyan kezeljem az egészet, és nem engedem ennyire elfajulni az eseményeket. És most megint ott tartok, hogy nekem fáj. Hihetetlen, hogy megint bedőltem. Saját dugámba ami azt illeti. Megírtam életem egyik legnehezebb levelét: "Nekem olyan férfi kell, aki szeret és vigyáz rám, és óv, és érezteti: fontos vagyok. Ha ezt nem tudod nyújtani, akkor nem te vagy az a férfi, aki nekem kell. Akkor ne keress többet, ne raboljuk egymás idejét." És nem is keresett többé. Ne érts félre kedves olvasó, nem nyavajgok, csupán elmesélem a száraz tényket. Ma fél éjszakát egy barátomnál töltöttem, és hazafelé jövet egy elütött nyulat láttam. Meg kellett álnom, hogy kisírjam magam, egyszerűen képtelen voltam továbbmenni. Hogy vagyunk képesek mi, sofőrök úgy hajtani, hogy azzal más élőlények halálát okozzuk? És mi ehhez képest az én kis szerelmi bánatom? Ha pár nappal korábban kérdezed, nem vallottam volna be, sőt még magamnak sem, hogy újra szerelmes lettem. És tessék, már véget is ért. Ma csupán azért írok, hogy elmondjam, meghalt egy állat, egy nyuszi, mert mi emberek képtelenek vagyunk vigyázni a nálunk kissebb vagy éppen nagyobb élőlényekre. Én mindíg szerettem az erős, sérthetetlen nő képében tetszelegni, és tessék, lehúlt az álca, de nem baj, növesztek új kérget, erősebbet, szilárdabbat, megközelíthetetlenebbet. Nem vagyok nagy napló író, és nem is szándékozom mindent szó szerint leírni, amolyan költői szabadsággal élve inkább, de majd meglátjuk. Most elkezdem, és aztán utánam a tűzözön.