Hú, tegnap este dumálgattam egy fiúval, és azt találtam mondani neki: én már felhagytam a nemek harcával, nem valaki ellen, valakiért szeretnék küzdeni. Aztán elgondolkodtam, vajon tényleg? Vajon tényleg el bírom-e viselni, ha valaki engem, mint nőt nem tisztel meg annyival legalább, hogy nyitva hagyja előttem az ajtót, és nem vágja az orromra? Arra már nem is merek gondolni, hogy beengedjen maga előtt. Persze, tisztelet a kivételnek, és a környezetemben azért kevés olyan férfi van, aki ennyire udvariatlan, de sajnos, ha kilépek a megszokott környezetemből, előfordul, hogy ilyen lényekkel hoz össze a sorsom. És, sajnos nem csak engem, körbekérdeztem a barátnőim között, és ez az álltalános tapasztalat. Amikor nagyanyáink elégették a melltartóikat, nem hiszem, hogy számoltak azzal, hogy ez is az egyenjogúsággal fog eggyüttjárni. Egyik barátnőm szavaival élve: kellett nekünk ez a nagy egyenjogúság, most aztán ott tartunk, hogy nem csak a háztartásban, de a hivatásban is sokszorannyit kell teljesítenünk, ha valamilyen előrelépést szeretnénk elérni. pfh, én azért nem bánom a szavazati jogot, meg a tanulást, meg hogy nem mások akaratának kell behódolni, de igen, az elemi udvariasság szabályait nem volna rossz, ha nem mosná el az idő, mint könnyeket az eső...