Mindentudás egyeteme :DDD

Eltelt egy kis idő, lassan letisztulnak az érzelmek, előjönnek a szürke hétköznapok. Vajon két ekkora szabadságvággyal rendelkező ember egymáshoz tartozhat-e hosszú távon?! Mintha egymást tartanák kordában és vissza attól, hogy önmaguk lehessenek. Mitől van ez a pesszimizmus? Biztosan nem most kezdődött bennem, talán csak eddig nem figyeltem az apró jelekre, vagy az ünnepek miatt, mivel most sokkal több az együtt töltött idő, jönnek elő azok a rigolyák, amik a munka sodrásában fel sem tűnnek az embernek? A kötelezettségek azok, amik nehezünkre esnek? Vajon fel kellene hoznom ezt a témát Neki? Csak én érzem azt, hogy megfulladok, és nincs sehol a mentőkötél? Olyan, mintha kiszabadulnék, amikor egy kis időt külön töltünk, és akkor aztán azt sem tudom, mihez kapjak, mert annyi az elmaradt teendőm, de ha együtt vagyunk fel sem merül, hogy azzal kellene törődnöm, mert sokkal fontosabb, hogy együtt lehetünk. Most nagyon ellentétes vagyok?! Időt kellene kérnem? igen, idő kell! miért nem lehet egy napot kinyújtani mondjuk 50 órásra? akkor talán utol tudnám érni magamat. Na jó, ezt én sem hiszem el, ne vigyorogj rajtam, de akkor sem lenne rossz. Amúgy voltunk sétálni egy hatalmasat, úgy 6 kilométereset, nem volt rossz, nem is fáradtam el, és rengeteg energiát kaptam tőle, jó volt csak kettesben lenni, elfelejteni kicsit, hogy mások is vannak a világon. Lehet, hogy ez a bajom? Hihetetlen, de igazi utálatot érzek a világ iránt. Ez a válság tönkretesz mindent. Semmilyen jövőképem nincs, amiért úgy érezném, hogy érdemes küzdeni, amiért akarnám azt, hogy legyen holnap.