Vásárolni voltam ma több nagyobb áruházban, és mivel eléggé eltelt a kiscipőm a sok szutyokkal, ami körülöttem zajlik bedugtam a fülem zenével. aki látott, csak annyit látott belőle, hogy egy kis szürke madzag lóg az egyik fülemből. Ahogy sétálgattam, szinte kivétel nélkül mindenki megbámult, eleinte nem tudtam, mivel érdemeltem ki az általam nem igazán vágyott figyelmet, főként, hogy azt tapasztaltam eddig, hogy az emberek igazán egymásra sem néznek, mintha ott sem lenne a másik. Aztán, minnél több üzletbe mentem be, egyre gyanúsabb lett a dolog. még a cipzáramat is megnéztem, hátha... de nem! Mindenemet rendben találtam. Aztán feltűnt, hogy egy nő ráfeledkezett a fülemre. Na, akkor leesett a tantusz, a szánakozó pillantások, az együttérző arcok miért voltak. azt hitték az emberek, hogy siket vagyok, és valóban úgy is kezeltek. egy férfi például, nem vettem észre, hogy a hátam mögött ált, éppen bele voltam feledkezve, a soktucat sajtból melyik lehet a nekem való, mit is válasszak, és szépen kivárta, hogy magamtól vegyem észre, ott van és engedjem tovább, de szólni akkor sem szólt, de még csak meg sem köszönte, hogy odébb létpem. Fura érzés volt, de még tudnék ilyet mesélni, pedig, valóban csak egy mp3 volt a fülemben, nem nagyothalló készülék. a fiataloknak fel sem tűnt, csak az idősebb generáció viszonyult így hozzám. Rettenetes érzés volt, mintha nem is épelméjű lennék, olyan pillantásokat kaptam. Amúgy sem szépnapomat sikerült bearanyozni. Persze, lehet, hogy valójában csak hülyének néztek, amiért fényes nappal kizártam a világot, és csak egyedül jártam. Nem tudom, nem vagyok az a beképzelős fajta, valahogy ez mégis szívenütött, valóban ennyire kevés a tolerancia bennünk a fogyatékossággal élő emberek iránt? Én is ilyen szoktam lenni? Muszály ilyennek lennünk?