Kezdem átértékelni az életemet. Nehezen megy, de azért sok segítséget kapok. Barátnőm tanácsa: ne menjek bele olyan helyzetekbe, amik nekem nem tetszenek, és ne foglalkozzam olyan dolgokkal, amik nekem nem kellenek. Elég nehéz lesz, mert sokszor hagyom magam belerántani helyzetekbe, amikből aztán nem tudok szabadulni, vagy ha igen, akkor úgy, hogy a végén én sérülök. De ma nem azért akarom írni a bejegyzést, hogy panaszkodjam. Ez a mai nap különlegessé vált nekem. Rájöttem, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok az életemben. Lett egy új lelki jóbarátom, illetve, már megvolt, csak nem tudtuk, hogyan is viszonyuljunk egymáshoz, és a vége az lett, szabadon beszélhetünk egymásnak, egymással. Nem ciki, ha azt mondom, szeretlek, és nem érti félre sem, mert tudja, ez nem a szerelemről szól, nem kell magyarázkodni felé. És lett egy haverom is, ami nekem sokat jelent, mert nagyon vágytam már az ő haverságát. És a régi kedves barátnémról sem szeretnék elfeledkezni, hiszen ő mindig mellettem állt eddig is, ha jött a gebasz. És persze, mindig jött. És aztán még a két gyermekkori barátom, akiknek szintén támogatását élvezem, egy fiú, és egy lány, velük már, hú, kimondani is szörnyű, 25éves a barátságom. Gazdag ember vagyok, röviden ennyi a számvetésem, pedig még a családomról nem tettem említést. Paolo Coelho szerint: “Az első lépés felismerni a másikat, tudomást venni a jelenlétéről.” Ez a felismerés született meg bennem, és hihetetlenül jó érzés. Igaz, az író a szerelemre írta ezt, de szerintem minden emberi kapcsolatra igaz. Lehet, hogy kicsit szomorkásnak tűnök, de csupán letaglózott a felismerés. Sok ilyet mindenkinek!