Muszály kiírnom magamból, mert ülve is egyhelyben toporgok. Nemrégiben összeismerkedtem valakivel, és úgy gondoltam:IGEN, végre megvan, ez az ember lesz Ő. Neki legalább fontos leszek, és baromira nem számít, hogy én mit érzek, mert nem fontos, így legalább nem bánthatnak meg, nem okoznak nekem fájdalmat. Valahogy mégis minden találkozás után úgy jöttem haza, hogy kiégettnek és semmilyennek éreztem magam. Minden apró hibát felnagyítva láttam, és mindíg elütöttem azzal, hogy nem fontos, nem számít, nem érdekel, ezvan, majdmegszokom, meg egyebek. aztán egy találkozás során úgy éreztem, ezt nem tehetem, ez a fiú nem ezt érdemli, nem olyan valakit, aki nem képes viszontszereteni. és ráadásul mielőtt eljött a találkozásra valamivel sikerült leennie magát, és nem volt már ideje átöltözni, vagy nem is vette észre, nem tudom, de amíg vele voltam nem tudtam másra koncentrálni. Vajon felszínes ember vagyok, hogy egy ilyen apróság ennyire el tud tántorítani? Csökönyösen akartam egy kapcsolatot, hogy ne érezzem egyedül vagyok, és mégis, nem tudtam feladni magam. Aztán a következő randevút lemondtam munkára való hivatkozással, és írtam egy emilt a fiúnak, hogy mostanában nemigen lesz időm, majd valamikor, meg ilyenek. a választ nem kaptam meg időben, és nem tudtam, hogy egy időpont volt benne, na mindegy, szóval várt a fiú potyára. aztán elkezdett hívogatni, meg smseket küldözgetni, én meg nem éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy megmondjam, felejtsen el, én nem akarom ezt, nem akarom őt. szóval, nem reagáltam, gondoltam, úgyis leesik a tantusz, már engem is ejtettek ilyen képpen nem egyszer. tegnap este felhívott. késő éjjel, gondolom bulizott a haverjaival, mert erősen ittas volt a hangja. Nem néztem a hívót, csak felvettem a telefont, és akkor kaptam olyan szöveget a fülembe, hogy a fal adta a másikat. oké, igaza van, hogy lehettem volna egyértelműbb is, de az nem igaz, hogy én mindent megígértem neki. semmit nem ígértem, sosem ígérek. senkinek és semmit, olyan van, hogy kilátásba helyezek néhány dolgot, de akkor sem ígérek. Felkavart, az egész. Miért van az, hogy én eddig ezt kaptam, és amikor végre egy egész normális fiúval hoz össze a sors, akkor tőlem is csak ennyire telik? olyan futhatnékom támadt , mint Forrest Gumpnak. És valóban úgy érzem, van úgy hogy az embernek nincs elég köve. Amúgy is kikészült lelkiállapotomban nézelődtem a világhálón, és mibe akadok? barátnőm blogjában: anya: főzz nekem szerelmet, ha már játszóteret tusz főzni, vagy valami ilyesmi, puff, szívem lecsapta a biztosítékot. megyek futok egyet, azt hiszem a rába nincs olyan messze...